2012. június 8., péntek

A nemnövekedés diszkrét bája

Serge Latouche: A nemnövekedés diszkrét bája - Savaria University Press, 2011

Dr Osman Péter ismertetése

Hatalmas téma - mi több, lelkesítően, ugyanakkor rémisztően is nagy, hiszen az emberiség jövőjének egyik legnagyobb sorskérdését feszegeti.

„Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász.” ◙ „Mivel az emberek korlátlan gyarapodása a Föld javainak nagy részét veszélybe sodorhatja (...), az utánunk következő nemzedékekre tekintettel őszintén azt kívánom, hogy elégedjünk meg azzal, amink van, mielőtt még a körülmények kényszerítenek bennünket önmegtartóztatásra.” John Stuart Mill: Principles of Political Economy, London, 1868 (A régi regény- és filmcímet idézve: Próféta voltál szívem - OP) ◙ „Ha az életmódunk által a természetre hárított terhet a létfenntartáshoz szükséges bioproduktív területben meghatározott ökológiai lábnyom segítségével értelmezzük, mind ennek a tehernek az igazságos elosztása, mind a bioszférára mért súlyok tekintetében tarthatatlan állapottal szembesülünk.” (Igazságos elosztás? Álomkép! Az viszont nagyon is reális felvetés, hogy a status quo erővel történő fenntartása mellett „mikor lesz a nyűtt vonóbul bot”, amellyel visszavágnak a hátrányba szorítottak. - OP) ◙ „A jelenlegi ökológiai helyzetet figyelembe vevő valamennyi politikai akció kiindulópontja a nem gazdasági növekedésre alapozott társadalom körvonalainak megrajzolása kell, hogy legyen.” ◙ „A jelenleg is zajló gazdasági válság és a már korábban begyűrűző válságjelenségek hatásai egymást erősítve rendkívül fenyegető helyzetet teremtettek: a „turbókapitalizmus válsága valójában egész civilizációnk válsága.” (Kiemelés tőlem - OP) ◙ „A javaslataink nyomán kirajzolódó világkép szöges ellentétben áll a globalizált produktivizmus talaj-, tér- és idővesztettségével. Sok példaértékű kísérletet láthattunk már ezen a téren.” ◙ „A történelem viharait átvészelve két intézmény bukkan fel újra meg újra a társadalomban, ezzel kivételes ellenálló-képességről tanúbizonyságot téve: az egyik a rurális környezetben működő, önellátó családi gazdaság, a másik pedig az urbanizáltabb környezetben megjelenő kézműves műhely.” (Sajátos perspektíva, és nem éppen kellemes út vezethet hozzá! - OP) ◙ „...végre ki kell lábalni a gazdaságból.” (Vajon ez lehet-e több, mint jámbor óhaj, s vajon nem a hal és a skorpió példabeszédét idézi? - OP) ◙ „A szavak arénájában zajlik a küzdelem, és ugyanitt folynak a politikai csatározások is. Az etnocentrikus fejlődéskoncepció a gyarmatosítás és az imperializmus agressziójával ötvözött sziréndal, amely nem más, mint a szellem meggyalázása. ◙ „A szópárbajok mögött szinte tapinthatóak az egymásnak feszülő koncepciók és érdekellentétek. (Ó igen! Nagyon is megtapasztalható ez egyebek közt a globális felmelegedés elleni küzdelem örve alatt folyó hadjáratokban is. - OP) ◙ „Aki "másféle" fejlődésről, "másféle" növekedésről beszél, az vagy megdöbbentően naiv, vagy elképesztően dörzsölt.” ◙ „A korlátlan növekedés ördögi körének alapeleme, a reklám, a világ második legnagyobb költségvetésével büszkélkedhet, közvetlenül a fegyverkezés után.” (A reklám is fegyver, csak éppen egy sokkal kifinomultabb és folyamatosan zajló hódító, térfoglaló háborúban, a piacon használják! - OP) ◙ „Ha a világon mindenki úgy élne, mint a franciák, az életben maradáshoz három bolygóra lenne szükség, ha pedig mindannyian az amerikai mintát követnénk, hat sem lenne elegendő.” (Adalék az emberiség fejlődésének kilátásaihoz. - OP) ◙ „Az újraelosztás nagyon komoly problémákat vet fel Észak és Dél relációjában. Óriási ökológiai adósságot halmoztunk fel a Dél terhére, az igazságos tehát az volna, ha a saját ragadozó életmódunk megváltoztatásával elkezdenénk visszatéríteni ezt az adósságot.” (Ismét az igazságosság vs. nyűtt vonó kérdése. - OP) ◙ „Akár tetszik, akár nem, a kormányok jelenleg csupán a tőke "funkcionáriusai."” (És ha nem tetszik?? - OP) ◙ Mostantól már a valódi politikai dualitás nem a "jobb" és a "bal" oldal közötti különbségtételt jelenti, hanem a környezetet tisztelők és a ragadozók közötti megkülönböztetést.” (Azért legalább ennyire fontos dichotomia a ragadozók és az áldozatok/kiszolgáltatottak közötti ellentét. - OP) ◙ „Összegezve a fentieket megállapíthatjuk, hogy a nemnövekedés programjának megvalósítása elképzelhetetlen a politikai élet teljes újraértelmezése nélkül.” (És vajon az utóbbit mi képes reálisan elképzelhetővé, s hozzá még meg is valósíthatóvá tenni? - OP) - Idézetek a könyvből.


Igen, a látlelet, a diagnózis tökéletes!! Latouchenak kétségkívül igaza van: már lángbetűkkel virít az írás a falon. Ám félő, hogy akikhez szól, azok nem csekély része már csak a reklámok szavát érti. Pedig minden valószínűség szerint az emberiség legfontosabb sorskérdését feszegeti. Látlelete sokban összecseng James Lovelock Gaia halványuló arca - Utolsó figyelmeztetés c. kitűnő művével, amelyben szintúgy a system error! riadója szólal meg (Akadémiai Kiadó, 2010 - l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2011./2. sz.).

Pusztába kiáltott szó? A magyar kiadás munkatársainak előszavából idézve: „az utóbbi évtizedben számos olyan civil kezdeményezés jött létre, amely a fenntartható, igazságos és a gyakorlatban is megvalósítható megoldásokat keres a globalizálódó világ sokszoros válságára. A nemnövekedés is egyfajta mozgalomként terjedt el Franciaországban a második évezred elején, követői radikális és kritikus szemlélettel viszonyulnak a Föld erőforrásainak véges voltát figyelmen kívül hagyó, korlátlan növekedésen alapuló, termelésközpontú, elidegenedett fogyasztói társadalmunkhoz. A nemnövekedés eszmerendszere időközben ismertté vált Olaszországban, Spanyolországban, Svájcban és Belgiumban is. (...) A nemnövekedés valójában egy provokatív elnevezése mindannak a filozófiai elgondolásnak és a gyakorlatban is megvalósítható kísérletnek, melynek segítségével rátalálhatunk egy olyan új szempontokon alapuló társadalmi berendezkedésre, amely a föld természeti erőforrásaival bölcsen gazdálkodik ahelyett, hogy a végtelenségig kihasználná azokat, élhető kereteket teremtve mind kortársaink, mind a jövő nemzedékek számára. A nemnövekedés tehát nem maga a cél, hanem egyfajta eszköz, átmenet egy új társadalmi berendezkedés felé.” Latouche hivatkozásai pedig széleskörű áttekintést adnak az irányzat legfontosabb szereplőiről és irodalmáról.

Vajmi kevés kétség férhet ahhoz - aligha szól remény bármi alappal az ellen -, hogy a mai világunk a gazdasági fejlődést, azaz a növekedést hajszolva gyorsulva halad egy olyan válságba vezető ütközőpályán, amelyből csak mindent átfogó paradigmaváltás menthet ki. Tudjuk, a növekedés lehetőséget teremt gazdasági és szociális problémák hosszabb-rövidebb időre szóló enyhítésére, vagy szőnyeg alá söprésére. Ám egyszerű matematika is igazolhatja: legfeljebb még ideig-óráig tartható a jelenlegi /világ/gazdasági paradigma, amelynek alapja és fő törekvése az évről-évre megvalósítandó, évente egynél nagyobb láncindexet eredményező növekedés. Ez gyakorlatilag exponenciális növekedést jelent, amely gyorsuló ütemben használja el a tápláló forrásait, és ezzel bármely véges rendszerben töréshez vezet. Sőt, a végső- és a termelő fogyasztás olyan mértékben fogyasztja el a Föld erőforrásait, hogy minden valószínűség szerint hosszabb távon még azok puszta szinten tartása sem biztosítható, egészen bizonyosan nem a fogyasztás jelenlegi szerkezetében. És az emberiség létszáma is egyelőre exponenciálisan növekszik. Nagyon is helytálló tehát a tétel, amelyet Latouche idéz: „Itt volna az ideje, hogy felülbíráljuk a szükségleteink "határtalanságát". Precízebb határvonalat kell húzni az elsődleges és másodlagos szükségletek distinkciójánál, vagyis a keynesi terminológiával élve az abszolút és a relatív szükségletek megkülönböztetésénél, ahol az előbbi természetes határokkal bír, a második esetében nem léteznek ilyenek.”

Látnunk kell ugyanakkor azt is, hogy a gazdasági növekedés jelentős - valószínűleg túlnyomó - hányada már nem szerves fejlődés eredménye, hanem mesterségesen gerjesztett, és kifejezetten pazarlásra támaszkodik. Erre erőteljesen utal Latouche is e művében. A keresletek erőltetett bővítése, a termékváltás marketing és telekommunikációs eszközökkel kierőszakolt gyorsítása mögött, és a fogyasztást, általa pedig a növekedést erőltető világméretű igyekezet mögött kőkemény gazdasági, politikai és egyéb hatalmi érdekek állnak. “Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” Niccolo Machiavellinek, a hatalomgyakorlás mindmáig kimagasló technikusának e szavai szinte önmagukban is tökéletes prognózist adnak arra, milyen fogadtatásra számíthat a nemnövekedés programja. Napoleon Buonaparte ezekhez a következő, meglehetősen hetyke megjegyzéseket fűzte: az újítások ellenségeit illetően: “le tudnám állítani őket”; a langyos támogatókhoz: “Nem tudja a jóember, hogyan kell szert tenni harcos támogatókra...”. Hogy ez a gyakorlatban mennyire nem könnyű, arról a jó császárnak volt ideje gondolkodni Szent Ilona szigetén. (Machiavelli: A fejedelem. Napoleon jegyzeteivel. Espasa-Calpe Kiadó, Madrid.) Lehet tagadni, lehet borzadni a gondolattól, de attól még tény: az egész világunkat hatalmi törekvések irányítják, s a legjobb szándékú igyekezetnek is csak akkor van esélye arra, hogy bármit változtatni képes, ha ehhez elegendő hatalomra tesz szert. A nemnövekedés koncepciójának és programjának minden valós érvényesülési esélyét eldöntő kérdés tehát, hogy milyen erők állnak annak megvalósítása mögé, megtalálva abban a maguk érdekeinek érvényesülését, s milyenek azzal szembe, az érdekeik védelmében.

Kiknek áll egyáltalán érdekében a megvalósulása? Az első válasz erre, hogy az istenadta népnek, hogy legyen még a gyermekeinek és azok gyermekeinek is emberhez méltó élettere. A realitás azonban, hogy még közülük is legfeljebb csak azok állnak ki a program mellett, akik felismerik, hogy mekkora veszélyt idéz az emberiség fejére - s így az övéikére is - a természetes erőforrások felélése. Legfeljebb, mert aki e program mélyére tekint, azt is látja, hogy a megvalósítása bizony teljesen átformálná az emberek életét, s egyebek közt rendkívül erőteljes, és a mai értékrend alapján nézve igencsak kellemetlen önkorlátozást igényelne tőlük az életvitelük szinte minden területén. Tagadhatatlan továbbá, hogy egyéb fenyegető következmény is körvonalazódik benne a megélhetéshez szükséges munkához jutás tekintetében. A munkanélküliség jelenleg is egyre több ország nehezen kezelhető problémája. Súlyosbodásához nagyban hozzájárul, hogy a legmodernebb technológiák gyorsuló ütemben szorítják ki az élőmunkát a termelés és a szolgáltatás mind több területéről. Ijesztően reálisnak mutatkozó következtetés, hogy a gazdaságnak a nemnövekedés megvalósulásával óhatatlanul bekövetkező szűkülése tovább csökkentené az élőmunka iránti keresletet, azaz növelné a munkanélküliséget. Aki ezt belátja, bizony meglehetősen nehezen áll e program mögé, még ha fel is ismeri, hogy hosszú távon az lehet a megmaradás talán legfőbb záloga. Latouche idézi Woody Allen mondását: „Három alapvető kérdéssel kell megbirkóznunk ebben az árnyékvilágban: Honnan jövünk? Hová tartunk? Mit eszünk ma vacsorára?” Aki attól tart, hogy e program megvalósulása veszélybe sodorhatja a „mai vacsoráját”, kevésbé fog azzal törődni, hogy hová tartunk a jövőben nélküle. Amint Latouche írja: „Társadalmunk összefonódott egy végtelen felhalmozáson alapuló rendszerrel, amely növekedésre van ítélve. Amint a növekedés lelassul vagy megáll, elkezdődik a válság, kitör a pánik.” Ki meri ezt a maga fejére idézni? Ismét Latouchetól: „A foglalkoztatás, a nyugdíjrendszer, a közszolgáltatások (oktatás, biztonság, igazságügy, kultúra, közlekedés, egészségügy) mind-mind feltételezik a termelés folyamatos növekedését.” Ki merészel ennek ellene tenni? Ha akárcsak azt nézzük, hogy miközben a fejlett világ országaiban növekszik az idős emberek részaránya, a világ minden nyugdíjrendszere csak erős konjunktúra idején képes elfogadható módon működni?

Nézzük továbbá például a következőket. A mai, globalizált világunkban a hatalom két legfőbb eszközrendszere a pénz és a tömegkommunikáció. Ehhez képest Latouche a nemnövekedés programjának meghatározó jelentőségű részeként javasolja, hogy „Fontolóra kell venni egy valóságos lokális monetáris politika bevezetését: a regionális monetáris rendszer ideális esetben tízezertől egymillió fő közötti népességre terjed ki, amely körülbelül egybeesik egy-egy ökológiai régió nagyságával. A lakosság vásárlóerejének fenntartásához a pénzáramot - amennyire csak lehet - előállításának helyszínén kell tartani, a gazdasági döntéseket pedig lehetőleg lokális szinten kell meghozni.” Már első ránézésre is erős kétely horgad fel arra vonatkozóan, lehet-e ez több mint megvalósíthatatlan jámbor óhaj, amilyen volt hajdan az utópista szocialistáké is. Már az is nagy kérdés, mit jelentene egy-egy országnak, ha a gazdaságirányításának nagy részét ezzel gyakorlatilag csaknem teljes mértékben decentralizálnák. Ami pedig a dolog hatalmi vonatkozását illeti, a felvetés várható fogadtatása nagyon is megjósolható. Hasonlóképpen: „A pénz feletti felügyelet fokozatos átvételét javasoljuk. A pénz feladata az emberek szolgálata volna, ám ennek épp a fordítottját tapasztaljuk: az emberek vannak kiszolgáltatva a pénznek.” Az utóbbi mondat cáfolhatatlan igazságot állít, viszont e viszonyok megváltoztatásához nem kevesebb kellene, mint az egész mai világ gyökeres átalakítása. Latouche így folytatja: „Kezelését nem szabad tovább a bankok fennhatósága alatt hagyni, a válságot haladéktalanul meg kell fékezni, a pénzügyi szektor túlburjánzására pedig azonnali gyógyírt kell találni.” A bankokra vonatkozó részt talán nem túl erős tévedésnek mondanunk, hiszen valóban szükség van olyan szereplőkre, amelyek kezelik és összekapcsolják a megtakarításokat, valamint a finanszírozási igényeket. A továbbiaknál viszont ismét az a kérdés, kezelhetők-e reális célkitűzésként, hogyan tehetők azzá.

S ha már arról beszélünk, mennyire reális vagy éppen utópista a nemnövekedés itt vázolt, és kétségkívül nagyon is kívánatos célokat szolgáló programja, idézzük ide annak egy további elemét: „A pénz feletti rendelkezési jog visszaszerzése az idő feletti szabadabb rendelkezést jelenti, hiszen kiszabadulnánk abból a fojtogató helyzetből, melybe az életkörülmények biztosításához szükséges feltételek előteremtése szorít bennünket.” De jó is lenne ezt megvalósítani! A dolog különös érdekessége pedig abban áll, hogy - amint arra Latouche is erőteljesen és igencsak figyelemre méltóan rámutat - ma az emberek igen nagy hányada „az életkörülmények biztosításához szükséges feltételek előteremtéseként” olyan javak megszerzését hajszolja, amelyekre valójában egyáltalán nincs is szükségük. Ám kiengedik-e őket e szorításból azok, akiknek eminens érdeke fűződik e javak folyamatos értékesítéséhez, és az a rendszer, amely erre épül?

Hasonlóképen nyílt hadüzenet a világgazdaság mai szereplői egy igen nagy hatalmú részének a fentebb idézett pénzügyi program folytatása: „a banki és pénzügyi tevékenységet keretek közé kell szorítani, és a korábbi állapotokhoz visszatérve részekre kell bontani a globális pénzügyi piacot, valamint újra fragmentálttá kell tenni a monetáris teret (miközben ma éppen ennek ellenkezője, a monetáris politika országok fölött megvalósuló, végső soron azok szuverenitását csökkentő irányítása az uralkodó tendencia - OP) Mindenféle fenntartás nélkül megálljt kell parancsolni a hitelek részvényesítésének (itt minden bizonnyal a követelések értékpapírosítására utal a szerző, arra a tőkepiaci eszközre, amelynek inkorrekt alkalmazása nagy szerepet játszott a 2008-as pénzügyi válság előidézésében - OP), akárcsak a korlátozás nélküli tőkeáttételnek (amely nagy szerepet játszott a hírhedt Long Term Capital Management fedezeti alapnak a hollywoodi katasztrófafilmeket felülmúló összeomlásában, amely csak az USA központi bankjának szerepét betöltő FED által életre hívott, sokmilliárd dolláros áldozattal járó erőfeszítéseknek köszönhetően nem döntötte válságba a világot - OP). Ajánlott volna megszüntetni a határidős piacokat, és visszatérni az importőrök és exportőrök biztosításának klasszikus formáihoz...” (Ez a szende félmondat valójában nem kevesebbet jelent, mint megszüntetni az óriási pénzekben folytatott spekulációs pénzügyi ügyletek túlnyomó részére lehetőséget teremtő intézményrendszert. Érdekességként említjük, hogy az ilyesfajta határidős ügyleteket ma is szigorúan tiltják az iszlám előírásai. - OP)

És mindez még csak a program pénzügyi vetülete. Latouche maga is nyíltan kimondja, hogy e program megvalósulásához nem vezet könnyű út. Ellenkezőleg: „A nemnövekedés igazi kihívást jelent, és rendkívül kockázatos vállalkozás. (Mentségére szóljon, hogy mindenek között a legkockázatosabb vállalkozás maga az életünk. - OP) Tetemre hívja a mélyen berögzült meggyőződéseket (és ellene megy a mai status quo fenntartása érdekében belénk táplált, és a modern infokommunikáció minden eszközével folyamatosan erősített eszméknek és értékrendnek - OP), hiszen jelmondata elviselhetetlen provokációnak, mondhatni istenkáromlásnak tűnik a haladás és a fejlődés bűvöletében élők szemében. A nemnövekedés szükségszerű ugyan (olyannyira, hogy ha nem valósítjuk meg magunk, valószínűleg sokkal durvább módon ránk kényszeríti majd azt az erőforrások kimerülése, s az abból keletkező problémák és feszültségek növekedése - OP), de a hozzá vezetőút veszélyekkel teli.” Ám azt is hozzáfűzi: „Mindegy, hogy kihívásként vagy kockázatos vállalkozásként értékeljük, koncepciója mindenképpen megfontolásra érdemes.” Ebben pedig feltétlenül igaza van, s csak az a kérdés, talál-e az emberiség, találnak-e az annak javára-kárára eljárók nála jobb, valóban megvalósítható megoldást.

Latouche így összegzi e műve mondandóját és tartalmát: „Nincs idő halogatásra, fel kell ébrednünk a kábulatból és cselekednünk kell. Fel kell mérnünk a probléma horderejét (1. rész), meg kell fogalmaznunk a növekedésen alapuló társadalom alternatíváját, vagyis a nemnövekedés utópiáját (2. rész), és végül meg kell határoznunk a megvalósítás eszközeit (3. rész). Ehhez, amint mondja, „nem elég az ember meggondolatlan tevékenységének vagy a fejlődés túlpörgetésének veszélyeire mutogatni: meg kell érteni a kapitalista, techno-ökonomista óriásgépezet működését, amelynek ugyan cinkosai és fogaskerekei, de semmi esetre sem mozgatórugói vagyunk, és amely mértéktelenségével elkerülhetetlenül zsákutcába vezet bennünket.” És: „A növekedés ma (élesebben fogalmazva: már ma is - OP) csak akkor nyereséges üzlet, ha a vele járó terheket a természetre, az elkövetkezendő generációkra hárítják, ha az árat az egészségükkel és a rossz munkakörülményekkel a fogyasztók, illetve még inkább a Dél országai fizetik meg. Szinte mindenki belátja, ezzel a rendszerrel sürgősen szakítani kell, mégsem meri senki megtenni az első lépést.

A nemnövekedés programjának - Latouche sokatmondó szóhasználatával az utópiájának - ismertetésében olvashatjuk: „A nemnövekedés autonóm társadalmának felépítéséhez szükséges gyökeres változás nyolc egymással összefüggő és egymást erősítő kulcsfogalom segítségével írható le (valójában erre a nyolc részprogramra támaszkodik - OP): ◙ Értékcsere ◙ Koncepcióváltás ◙ Átstrukturálás ◙ Újraelosztás ◙ Visszatérés a lokálishoz ◙ Csökkentés ◙ Újrafelhasználás ◙ Újrahasznosítás.” Ezek mindegyikét alaposan ki is fejti. Mindegyikük megvalósítása igencsak meredek irányváltást, és természetesen előre voltaképpen fel sem mérhetően nagy ellenállások leküzdését igényli. Belőlük végezetül itt három részletet emelünk ki.

Értékcsere. „Az egoizmus helyét az altruizmus, a féktelen versenyét az együttműködés, a munkamániáét a szabadidő öröme és a játék éthosza, a mértéktelen fogyasztásét a szociális élet fontossága, a globálisét a lokális, a heteronómiáét (ami az ide kapcsolódó lábjegyzet szerint az autonómia ellentéteként idegen hatalom uralmának és törvényeinek való alávetettséget jelent) az autonómia, a produktivista hatékonyságét a jól végzett munka öröme, a racionalitás helyét a méltányosság, a materializmus helyét a kapcsolatok fontossága kellene, hogy átvegyék.” Úgy legyen!

Visszatérés a lokálishoz. „A helyi, lokális megtakarításokból finanszírozott vállalatoknak kell előállítaniuk a népesség alapvető szükségleteit kielégítő termékeket, a helyi igényeket kielégítő termelésnek pedig nem kell túllépnie a lokális kereteken. Bár a gondolatok áramlásának semmi sem szabhat határt, az árucikkek és a tőke mozgását a minimális szintre kell visszaszorítani. (...) Minden lokálisan meghozható gazdasági, politikai, kulturális döntésnek meg kell maradni ezen a szinten.” Mai értékrendünkben ilyen jövőképet inkább csak a fekete utópiák vázolnak fel...

Csökkentés. „A munkaidő csökkentése egy másik sarkalatos kérdés, amely a munkanélküliség elleni küzdelem kapcsán merül fel. A munkamegosztásnak lehetővé kell tennie, hogy mindenki, aki munkát akar vállalni, találjon erre lehetőséget.” Ezt viszont még a mai társadalmakban, amelyekben a növekedés teremt - úgy, ahogy - új munkaalkalmakat, sem tudjuk megoldani!

A kötet harmadik része a nemnövekedés politikai programját mutatja be. Amint Latouche írja, „az átmenet egy olyan kvázi-választási programon keresztül valósítható meg, amely néhány pontban összegzi a korábban vázoltakból "józan ésszel" levonható következtetéseket.” Ezek mindegyikénél már első ránézésre világos, hogy nem lesz könnyű a megvalósítása. Közülük egyet idézünk ide, különösen kérdéses javaslatként: „Moratóriumot kell elrendelni a technológiai innovációkra, a tudományos és technológiai kutatás irányát pedig alapos mérlegelés után össze kell hangolni az új kollektív célokkal.” Ha a tapasztalatok fényében sokban érthető is ennek indíttatása, bizony borotvaélen jár, aki meg akarja valósítani anélkül, hogy fekete utópiába zuhanjon az egész.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése